2016. június 14- én, mentél el.

Megpróbáltam újranézni azt a rengeteg fotót és videót, amit rólad készítettem, csak azért, hogy ezekre a szép pillantokra emlékezzek és ne a fájdalmakkal teli végre, de nem megy…Dezsőke, nem tudom még megnézni a képeket, mert nagyon fáj nézni. Írni sem könnyű, mert ez is fáj.

Elengedésedre, sok tanácsot kaptam, például azt, hogy írjak neked leveleket, amiket aztán usztassak le a Dunán, így a búcsú, az elengedés könnyebben megtörténik majd. Persze én is tudom, hogy felesleges és önáltatás egy kutyusnak levelet írni, hiszen annyi mindenre képes voltál, megértettél, megéreztél, kezeltél, kommunikáltál, de olvasni azt nem tudtál.

Ezért csak önös érdekből, lelkem újraépítése miatt írtam egy pár levelet, amikben bocsánatot kértem a betegségedért, a halálodért, az időhiányában el nem dobott labdákért, kívántam neked békét és boldog kutya mennyországot, ahol minden labdából van és a kedvenc ételeid hipp- hopp eléd teremnek, a kedvenc helyeden, a kedvenc játékaiddal pihenhetsz. Bár tudtam, hogy ez nem rólad szól, azért valahogy úgy gondoltam, hogy jobban “elérnek” hozzád a gondolataim, ha nem a Dunában, hanem a sírodnál, a földbe dugdosom le üzeneteimet.
Biztos nem jól csináltam, mert a fájdalom és a hiányod nem múlt el, nem múlik. Szeretlek kiskutyám és mindig itt leszel a szívemben. Hiányzik a lényed, a feketeséged, az ugatásod, távozásomnál a mérges elköszönő ugatásod, érkezésemkor, a boldog “na , végre itthon vagy” ugatásod, a morgásod, a makacsságod, a hűséged, a játékosságod, az érintésed.
Mert te mindig ott voltál nekem.
A kertítésnél, az ajtóban várva, a lábamnál, a fotelben, hol az ágy végén összegubózva, hol a lábam formájához igazodva, kinyújtózva. Amikor ücsörögtem az ülőgarnitúrán, mindig le kellett néznem, nehogy rád tegyem a lábam, mert te biztosan ott voltál.

Most is lenézek.

Sosem voltam felkészült, aktívan oktató, kutya gazdi. Együtt éltél velünk, a családunk tagja voltál. Elfogadtam a szabályaidat, ahogy te is elfogadtad a mi szabályainkat. Nem mentünk nagy kirándulásokra, mert nem szeretted sem az idegen helyeket, sem az idegeneket, sem a kutyákat. Nem jól szocializáltalak, ezt tudtam, de azt is tudtam, hogy szeretted az otthonodat és bennünket, bíztál bennünk és biztonságban érezted magad. Később a kertes házban, imádtál kint feküdni a ház előtti fekhelyeden és nézelődni, védeni a kerítést és játszani. Szabad voltál. Nem treníroztalak feleslegesen, csak, ha játszottunk, azt is csak addig, amíg láttam, hogy élvezed.

Sosem voltam felkészült, aktívan oktató, kutya gazdi, szerettelek és együtt éltem veled. Tudomásul vettem, hogy mikor szereted, ha simogatlak és mikor nem, hogy nem szereted a csipázást és kifésülést, nem beszélve az esti séta utáni lábtörlésről. Azért fondorlatokkal, jutifalatokkal, néha keményebben, de elértem a célomat. Nálunk nem volt falkavezér, Cesar Millan biztos megrótt volna minket. (Jöhetnek a kövek a bűntelenektől.)


Azt ígértem neked, hogy együtt öregszünk majd meg. Persze tudtam, hogy ez lehetetlen, de így szerettem volna. Szerettem volna, ha már ELMÚLÁS, akkor az “szép” és csendes legyen neked.
Semmi sem úgy lett, ahogy ígértem. Az elmúlásod iszonyú és fájdalmakkal teli volt. Sosem fogom megbocsátani magamnak az agóniádat.

…de most már nem szenvedsz, nincsenek fájdalmak, most már nem kell küzdened a levegőért…


A felelős elsősorban én vagyok, mert nem lett volna szabad ilyen szinten megbízni a doktorban, más orvos véleményt is ki kellett volna kérnem. Nekem egy életre szól a büntetés és rám tartozik. De felelősség és vétség terheli dr. Lehoczky Imrét is etikátlan magatartása miatt, ami kutyám végtelenül fájdalmas halálához vezetett, ami viszont mindenkire tartozik, aki felkeresi a rendelőjét. És nem a vég miatt, hanem az addig átélt szenvedésért kell felelnie. Neki is, velem együtt.


Azt hittem jobb lesz, ha panaszolok és büntetést követelek, jobb lesz, ha leírom, de nem érzem a könnyebbséget.
Talán, ha befejeztem az összes sort.
Talán, ha segítek ezzel másoknak.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.