Dr. Lehoczky Imre a meghallgatáson kijelentette:

“Van olyan gazda, akinek meg lehet mondani, hogy mi van, de van olyan gazda, akinek nem. Elmondom én a hölgyről is az előző tapasztalataimat. Ezt a kutyát már évekkel ezelőtt műtöttük és a hölgy sírógörcsök közepette fetrengett a váróban, annyira stresszes, ideggyenge vagy pánikos. A párja ott vigasztalta. Mindegy hogyan mondom el, mindenképp probléma. Milyen sapka van rajtam, vagy nincs”

Köszönöm szépen, doktor úr az empatikus hozzáállást, igaz nem vagyok ideggyenge, sem pánikos, csak aggódtam a kutyámért, mert láttam, hogy mennyire kétségbe van esve a kábaságától. Igyekeztem vigasztalni, de közben sírtam…csakugyan. Nem fetrengtem, nem dobáltam magam, nem téptem meg a ruhám, csak sírtam és simogattam.

Kedves Gazdik, óvakodjatok az érzelmek kinyilvánításától e helyen, mert, ha netán elgyengülnétek, nem kaptok megfelelő tájékoztatást a jövőben.

De tudja doktor úr, az információ közlése Önnek nem kiváltsága vagy választható lehetősége, hanem kötelessége és higgye el nem az számít, ahogy mondja, hogy “milyen sapka van rajtam, vagy nincs” hanem, hogy időben mondja, pont azért, hogy a gazdi fel tudjon készülni és inkább a kegyes halált válassza, ha már elkerülhetetlen a vég.

Doktor úr, ez az Ön hivatása, Ön választotta és gyakorolja, hát tegye úgy, ahogy azt előírják, ha már együttérezni képtelen.

Csak egy kérdés még: Doktor úr, a maga szíves sose fáj?

—

2015. évben befogadtam egy kis keverék kutyust, akit a “gazdája” magára hagyott egy üres lakásban. Lujzával már Taksonyba járok állatorvoshoz, ahol objektív, szakmai, de mégis érthető tájékoztatást kapok, kórlapot, sőt még számlát is. Értem, amit az állatorvos mond, javasol, sőt még otthon is el tudom olvasni a kórlapon.

Azt gondolom, hogy ennek így kell működnie. Azt sajnálom, hogy 7 évig nem vártam ezt el. Ezért is csak magamat hibáztathatom.